Amíg a magyarországi zsidómisszió történetéhez közelítünk, lélekben sétáljuk fel a Nyugati-pályaudvar hírhedt aluljárójából, és menjünk el a szürke-zord Podmaniczky utcán a Vörösmarty utca sarkáig. Vannak a városnak részei, főleg a pályaudvarok környéke, ahol cölöpökön állnak a házak – a mocsarat lecsapolni lehet, eltüntetni teljesen aligha. Az Andrássy úthoz közeledve bal oldalt hatalmas épületegyüttest találunk két helyrajzi számra osztva. Az állami fenntartású Vörösmarty Mihály Általános Iskola tanárai éveken át tanakodtak azon, mi lehet az épületükben talált, lefalazott ajtó túloldalán. Kiderült, amikor a rendszerváltozás után átkopogott a szomszédos skót gyülekezet lelkipásztora: az iskola önmagával határos, hiszen az 1910-ben elkészült épület egyszerre adott otthont a skót misszió iskolájának, a skót misszionáriusoknak és a gyülekezetnek.
Az épületegyüttes bal oldali, résnyire nyitva lévő bejárata a mai napig a St. Columba Skót Gyülekezeté. Bent templomteret sejtetően magas falak, az előtér nagy asztalánál szír házaspár teázik. A jobbra következő, puritán templomtérben 1910-es Thonet-székek sorakoznak, recsegő lépcső vezet fel a két irodába: a 2015-ben ide költözött menekültmisszióhoz és a lelkészi hivatalba. Iskolaidőben naponta többször berobban a hűvös, csendes falak közé az óraközi szünetet jelző dallam az óriási épület másik felében működő iskolából: „Az az egy fontos, legyetek jók most…”
Átjárás tehát van, csak nem közvetlen: áttörik a lefalazott ajtókat az emberi kapcsolatok, a segíteni akarás. A Vörösmarty volt az az iskola, amelyik nem késlekedett menekült gyerekeket befogadni a menekülthullám megérkeztével a tanév kellős közepén. Tudtukon kívül évszázados hagyományt folytattak ezzel, ugyanis az intézmény indulásakor rászoruló keresztyén és zsidó lányok menedéke volt.
Az egész történet nagyjából hét évvel a ’48-as forradalom előtt kezdődött, ekkor jöttek a Lánchidat építő skót munkások után skót misszionáriusok, hogy lelkigondozzák az övéiket, valamint, hogy missziós munkát végezzenek a francia forradalom utáni skót hitbeli eszmélés hevében. A világ gyorsan változott, a népesség nőtt, és annak a felismerése, hogy egy világ vár arra, hogy megnyerjék Krisztusnak, a világi és egyházi emberek képzeletét egyaránt megragadta. A Skót Egyház volt az első és egyetlen, ahol a zsidók közötti missziós tevékenység nem korlátozódott egy maroknyi pénztelen rajongó munkájára, hanem egyetemi tanárok és tudósok is részt vettek ebben a nagy küldetésben. A millenialista teológia művelői úgy vélték, Krisztus akkor jön vissza ítélni eleveneket és holtakat, ha a választott nép, a zsidóság minden tagja megtér. A skót misszionáriusok munkáját, amelyből a magyarországi skót misszió mellett számos gyülekezet sarjadt ki, a forradalmat követő megtorlásig támogatta Mária Dorottya főhercegné, aki elkötelezett evangélikus volt, és prófétai, eszkatológikus jelentőséget tulajdonított a zsidómissziók alapításának. A zsidómisszió annyira megerősödött az országban, hogy 1927 áprilisában itt tartott konferenciát a Nemzetközi Zsidó-Keresztény Szövetség, amely a kor legtöbb missziós társaságát magában foglalta.
Az első skót tudós lelkipásztor, John Duncan 1841. augusztus 20-án érkezett Budapestre. Következő vasárnap testületi ülést tartottak a város brit keresztyénjeivel. Összesen két izraelita vett ezen részt, hogy erősítsék társadalmi kapcsolataikat és angol nyelvtudásukat: Israel és Adolf Saphir. Két évvel később már az egész család a misszió megtértjei között volt. Philip Saphir az orvosi pályát hagyta ott azért, hogy vasárnapi iskolát szervezzen, amelyből nemcsak a későbbi iskola, hanem számos más máig élő és ható hitéleti tevékenység virágzott ki.
.jpg){kind=link}
Lederer Gedeon Róbert Pesten született, szintén a skót misszió hatására tért meg, és velük vitte el az örömhírt az egész ország zsinagógáiba, unokahúga pedig Prém Margit, a későbbi Skót Misszió Iskola első igazgatónője. A magyar szabadságharc alatt Léderer az Egyesült Államokba vándorolt ki, ahol lelkész lett. Szolgálatának legismertebb gyümölcse egy zsidó fiú, akivel New York utcáin találkozott. A fiatal fiú később az Amerikai Episzkopális (Anglikán) Egyház lelkésze lett, majd Kínában szolgált, ahol püspök lett és lefordította héberből és görögből az Ószövetséget mandarin nyelvre.
1846-ben kezdett az első osztály a skót misszió hivatalosan is elismert iskolájában – a 20. század elejére egyértelművé vált, hogy leányiskolaként kell továbbműködnie. A misszió Vörösmarty utcai épülete, amelyet ma lefalazott ajtók választanak ketté, 1910-re készült el, magában foglalva a leányotthont, az iskolákat, a misszionáriusok szobáit és az imatermet is – ekkor már három éve itt élt az iskola növendékeivel az első, szintén zsidó származású skót missziós igazgatónő, Prém Margit. Az iskolában 1913-ig több mint huszonötezer gyermek fordult meg. Az intézmény feladata az volt, hogy bevezesse a diákokat a keresztyén eszmébe és életgyakorlatba, mindezt úgy, hogy fontosnak és becsülendőnek tartották a zsidó életgyakorlatot. A missziót 1935 és 1941 között vezető lelkész, George Knight kifejezetten vallotta, hogy a keresztyénség nem lehet teljes a zsidóság nélkül. Knight skótként erős szimpátiát érzett a zsidó nemzet iránt, sőt kimondta, hogy bármilyen, „akár szándéktalan sértés bármivel szemben, ami zsidó, idegen Krisztus lelkétől”. A nevelők számon tartották növendékeik hitbeli útját még évtizedekkel az iskola ötvenes évekbeli államosítása után is – erről tanúskodnak az öregdiák-találkozókról szóló névsorok, ahol a nevek mellett itt-ott kis jegyzetek segítenek eligazodni abban, hogy a hajdani skótos leány hogyan szólítható meg, esetleg milyen segítségre, imára, lelkigondozásra van szüksége. 1935-ben, az iskola Vörösmarty utcai épülete működésének huszonötödik évfordulóján tízezer növendékről számoltak be, hetven százalékuk izraelita volt – közülük kilencszázat megkereszteltek. A lányok között sok volt a szegény sorból jövő, egészségügyi gondokkal küszködő gyermek. Többen közülük bár túlélték a gyermekbénulást, de járni már nem tudtak megtanulni – és voltak olyanok is, akiknek tizenkét éves korukra családfenntartóvá kellett válniuk.
1932-ben fontos szereplő érkezett a skót misszióba: Jane Haining. A dunscore-i nevelőnő 1944-es elhurcolásáig elképesztő lendülettel végezte munkáját, például az iskola neki köszönhetően jó ideig állami kölcsönből működött – Bárdossy László írta alá az erről szóló dokumentumot. Az internátus igazgatónője a harmincas évek válságában lepusztult iskolát fáradhatatlan utánajárással szerzett adományokból újította fel, és szilárdan ellenállt a külvilágból jövő, egyre erősebb zsidóellenes nyomásnak. Jane Haining az iskolában maga vette le a sárga csillagot a lányokról, mondván: ez ide nem kell. Már egészen ifjú korában kitűnt hitoktatói képességeivel és a gyerekek iránti elkötelezettségével: mivel ő maga is korán vesztette el édesanyját, egyértelmű volt számára, hogy a szükséget szenvedő árvák édesanyja legyen. Még külmisszióról szó sem volt, hivatalnoki állását odahagyva már tudta, hogy leányotthonban szeretne dolgozni. A skótok józan, gyakorlati gondolkodása arra vezette, hogy Isten nem valamiféle tudás természetfölötti szavaival, hanem egészen természetes módokon vezeti őt – például egy, gyülekezeti tag társa által hozzá eljuttatott skót missziós folyóirat, az Élet és munka példányaival, amelyeket olvasva lépésről lépésre kibontakozott előtte a Budapestre vezető út. 1932-ben, harmincöt évesen érkezett meg a magyar fővárosba. A misszió munkája már jó ideje szenvedett az ország általános nehézségei miatt – csupán harmincan éltek bentlakók az otthonban, többen közülük jóval az átlagos életszínvonal alatti környezetből érkeztek.
1939-ben már érződött a soha azelőtt nem tapasztalt, földindulásszerű veszedelem: a keresztyénség és a zsidóság között végletesen és szégyenteljesen megromlott viszony addig elképzelhetetlen terror lehetőségét leplezte le. Az Edinburgh-i Zsidómissziós Bizottság úgy vélekedett: az úgynevezett zsidóprobléma egyetlen megoldása Krisztusban van. Az iskola épülete mennyország volt a külvilág dühödt antiszemitizmusával szemben. „Lehetőséget kaptunk, hogy ha kis mértékben is, de könnyítsünk egy elnyomott népen” – írta haza Jane Haining, és bizonyos volt benne, hogy erőfeszítéseik Jézus megmentő szeretetének igaz tudására vezetik majd az általuk szolgáltakat. Bár többször próbálták hazahívni, ő mindvégig növendékeivel maradt saját felelősségére. A Gestapo egy névtelen feljelentés alapján hurcolta el 1944 tavaszán. A vádak szerint zsidókkal dolgozott, elsírta magát a sárga csillagot viselő gyerekek láttán, elbocsátotta „árja” gondnokát, angol rádióadásokat hallgatott, angol látogatókat fogadott, brit hadifoglyokat látogatott, akiknek csomagot is küldött, valamint politizált. Jane Haining ő egyedül az utolsó vádat tagadta, mondván, hogy ilyesmihez mindig túl elfoglalt volt. Munkatársai még Auschwitzba is küldtek utána csomagot, ami általa sokaknak jelentett akkor életet. Utolsó levelét 1944. július 15-én írta haza: akkor is az iskola ügyéért aggódott. A védenceivel együtt megölt misszionáriusnő a 79467-es számú tetoválást kapta halála előtt Auschwitzban.
Dr Horváth János, közgazdász, professzor emeritus. Először egyetemi hallgatóként lépett közéleti pályára a Hitler és a náci vezetéssel szembeni Magyar Nemzeti Függetlenségi Mozgalom tagjaként. 1944 decemberében letartóztatta és fogvatartotta a Nyilaskeresztes Párt az általuk megszállt Skót Misszió épületében. Kivégzése előtt megmenekült a szovjet csapatok Budapesti bevonulásakor. Néhány évvel később ismét bebörtönözték, ezúttal a kommunista diktatúra idején. 1945-től 1947-es letartóztatásáig és bebörtönzéséig tagja volt a Magyar Nemzetgyűlésnek. Az 1956-os Forradalomban szintén szerepet vállalt, majd 41 évig az Egyesült Államokban élt, ahol aktívan részt vett a közéletben. 1998-ban hazatért és a Fidesz- Magyar Polgári Szövetség színeiben parlamenti képviselőséget vállalt két cikluson keresztül. 2014-től a Külgazdasági és Külügyminisztérium utazó nagykövete.
A videóban Horváth János arról beszél, hogyan szabadult meg a Skót Misszió épületéből, ahol a Nyilaskeresztes Párt tartotta fogva.
" A szabadulás pillanata..."
A háború során nagyon sok zsidónak és magyarnak is menedéket nyújtó skót misszió jelentős bombakárokat szenvedett, adományokból azonban sikerült újjáépíteni az iskola épületét a gyülekezet új lelkésze, Dobos János vezetésével. Mire ez végbement, államosították az intézményt: miközben az ajtókat befalazták, emberek álltak az utcán, és sírtak. A nyolcvanas évekre mindenki elfelejtette, mi van a fal túloldalán. A templom és az iskola ritmusa elkerülte egymást, egészen a kilencvenes évek elejéig, amikor az akkori magyar lelkipásztor átkopogott bemutatkozni.
A mártírhalált halt misszionáriusnő emlékét a mai napig őrzik a Vörösmarty utcában. 1982-ben Budapesten járt a Skót Egyház moderátora, Andrew B. Doig, és emléktáblát avattak az iskolaépületben található templomban. Két évvel később a MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) is megemlékezett egy táblával róla. A rendszerváltás óta – Susan Cowell skót lelkésznő munkájának köszönhetően – pedig egy angolverseny is Jane Haining nevét viseli.
A Szeretettel, Jane című dokumentumfilmet 2014-ben mutatták be. A film producerét, Bánóczi Lídiát családi szálak is kötik a Skót Misszió történetéhez, ugyanis ő az iskolaelső igazgatónőjének, Prém Margitnak az unokahúga. Saját bevallása szerit családi fényképek és levelek inspirálták a Jane Haining életét és a zsidó kislányok között végzett szolgálatát bemutató filmelkészítését. A dokumentumfilmben megszólalnak egykori diákok, egyházi személyek és a témát kutató történész. Bár nem egyházi alkotás, a Jane Haining szolgálatát meghatározó keresztyén hit és szellemiség egyértelműen kitűnik a műből. A Skóciában és Magyarországon forgatott film egyszerre mutatja be a skót nevelőnő életét, emlékezik meg a holokauszt tragikus eseményéről és ösztönöz az emberiség tiszteletére.
...
Jane Mathison Haining 1897. június 6-án született a dél-skóciai Dunscore-ban. Kisgyermekként elveszítette édesanyját, a nehéz körülmények ellenére mégis taníttatni tudta édesapja. Sok éven át tanított gyülekezete vasárnapi iskolájában. Már harmincéves volt, amikor úgy döntött, polgári foglalkozását feladva missziói munkát vállal. Egy előadás hatására választotta az egyházában hagyományosan erős zsidómissziót és végül 1932-ben érkezett Budapestre, ahol akkor már közel száz éve végeztek jószolgálatot a skótok. Egy év alatt folyékonyan megtanult magyarul.
Jane Haining megszerette az országot, a várost és küldetését, olyannyira, hogy sem a háború kitörésekor (amikor elképesztő nehézségek árán jutott el Budapestre skóciai nyaralásából), sem a skót lelkész hazahívásakor, 1940-ben, nem tért vissza szülőföldjére. Egyháza többször hazahívta őt is, de Haining kitartott az egyre inkább a társadalom szélére taszított zsidó gyermekei mellett.
A háborús helyzet súlyosbodása sem tántorította el, és nem érzékelte, mekkora veszély rá nézve az 1944. márciusában bekövetkezett német megszállás. Végül 1944. április 4-én hurcolták el a Vörösmarty utcából. Letartóztatása utáni sorsáról keveset tudunk pontosan: előbb a Gestapo Szabadság-hegyi helyi főhadiszállására vitték, majd Kistarcsára került, végül májusban Auschwitzba deportálták. Az is biztos, hogy kiszabadítására több sikertelen kísérletet tettek a református egyházi vezetők és a svájci diplomaták is.
Az utolsó életjel egy július 15-i keltezésű levél volt tőle, de ezt feltehetően még megérkezésekor íratták vele fogvatartói. A náci hatóságok tájékoztatása szerint július 17-én gyomorhurut következtében éhenhalt, az újabb kutatások szerint azonban feltehetően augusztus 16-án vesztette életét.
A Jane Haining Angol Nyelvi Verseny alkalmain nyolcadikos diákok indulhatnak, a nyerteseket pedig skóciai zarándokúttal díjazzák, ezzel is hozzájárulva a misszionáriusnő emlékének megőrzéséhez, a skót–magyar kapcsolatok fejlődéséhez. Az iskola bár nem egyházi keretek között működik, de magáénak vallja, amit a skót misszió jelszava kifejez: How to do good? Hogyan tegyünk jót?
2012. január 26-án a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Budapesti Református Skót Misszió közösen emlékezett meg Jane Hainingről. Az eseményen David Arnott, a Skót Egyház moderátora a következőket mondta: „Jane Haining nem vette figyelembe a határokat, híd akart lenni az emberek között. Egyszerű ember volt, s egy egyszerű ember értékrendje késztettehősiességre. Műemlékek és egy pesti rakpart utalnak Jane Haining emlékére, de ha megállunk az emléktáblája mellett, nemcsak a nevét, hanem a tevékenységét is fel kell tudnunk idézni. Története arra emlékeztet minket, hogy nekünk is van képességünk a bátorságra és a szeretetre.”
A falak ma is állnak templom és iskola között – de ezek sosem jelentettek igazi akadályt a skót misszió lelkülete előtt. Az oktatási intézmény nyitott a misszió történetét megismerni vágyó látogatók előtt. A misszió és az iskola történetét kiállítás mutatja be, de több is van itt, mint képek és dokumentumok: az iskola mai dolgozói között ugyanis van olyan, akinek az édesanyja régi skót missziós lány volt.
„És Jane Hainingre mikor emlékezünk?” – tette fel a kérdést egy idős hölgy a zsidómentő evangélikus lelkészről, Sztehlo Gáborról szóló megemlékezésen. Így került a nevelőnő története ismét a közbeszédbe, aki annak ellenére kapta meg a 1997-ben Világ Igaza-kitüntetést, hogy térítő munkát végzett izraelita lányok között – akiket azonban a gázkamrán át kísért a mennyei hazáig. Helytállása, a közösségvállalás radikalizmusa mutatja: a zsidó misszió több volt, mint térítés. A megemlékezés ideje 2010-ben jött el: a Vörösmarty ötödikes és hatodikos diákjai adtak elő színdarabot a Mazsihisz Síp utcai székházában az egykori nevelőnő életéről, akiről – tizenegy további emberrel együtt – ebben az évben nevezték el a pesti alsó rakpart Lánchíd és Erzsébet-híd közötti szakaszát. Méltó ez azért is, mert sok zsidót innen lőttek a Dunába a nyilas terror idején.
A skót misszió 1841-ben három céllal jött létre: a zsidók közötti evangelizáció, a missziói szemlélet átültetése a magyar protestáns egyházakba és a városban élő skótok lelkigondozása szerepelt a feladatai között. Mára teljesen megváltozott a helyzet. A holokauszt után befejeződött a zsidómisszió, amelynek helyét a megváltozott körülmények hatására a keresztyén–zsidó párbeszéd vette át. Az egykori skótos iskolához már csak annyi köze van a missziónak, hogy temploma az iskola épületében van – de valami áttöri az évtizedek alatt épült falat. A St. Columba Skót Gyülekezet nyári bibliatáborában, amelynek az iskola ad otthont, már 2010-ben közel hatvan keresztyén, zsidó és muzulmán gyerek vett részt, olyan sok nemzetből, hogy a szervezők összeszámolni sem nagyon tudták. A munkát, amit a gyülekezet saját hagyományához ragaszkodva ma a sokak által megbélyegzett menekültek között végez, ugyanaz a Lélek mozgatja, inspirálja, mint Jane Haininget, amikor életét adta az üldözött zsidó gyermekekért.
A második világháború kitörését megelőzően, amikor a feszültség már érezhető volt, Skóciából sokan sürgették Jane Haining hazatértét saját biztonsága érdekében, ő mégis diákjai mellett maradt. Aaron Stevens, a Skót Misszió jelenlegi lelkésze idézi Jane Haining ismert mondatát: “Ha a lányoknak szükségük van rám a napsütéses napokon, mennyivel inkább számítanak rám a sötétség napjaiban?"
Jane Haining a tolerancia példája volt, mielőtt a tolerancia elcsépelt kifejezéssé vált volna. Hiteles keresztyénként tett tanúságot más vallású emberek között anélkül, hogy áttérésre kényszerítette volna őket, és nagy bátorságra vall, hogy nem tért haza akkor sem, amikor lehetősége volt rá. Úgy gondolom, hogy a menekültek között végzett szolgálatunk Jane Haining örökségének a folytatása. A másokhoz való odafordulás és a szeretet ma is ugyanúgy jelen van. A Skót Missziónak mindig része volt a menekülők felé való szolgálat, még ha ez mást és mást jelent is minden korszakban – mondja a lelkipásztor, és hozzáteszi: "a menekültmissziót nem végezzük, hanem az identitásunk maga.”
Aaron Stevens, jelenlegi lelkész Jane Hainingről és az ő örökségéről napjainkban